Írta: Kováts Judit
(regényrészlet)
A német megszállás, még ha számítani is lehetett rá, és gyakorlatilag ellenállás nélkül ment végbe, felforgatta az életünket. A tanév nagy hirtelenében, április elsejével befejeződött. Osztályfőnökünk, Zádor Erna komor, ünnepélyes arccal hirdette ki, hogy nagyhét csütörtökjén, a tornateremben kerül sor a nyolcadikosok ballagására és az értesítők kiosztására. Olyan baljós volt a hangja, hogy pisszenni sem mertünk, és eszünkbe sem jutott örülni a két és fél hónappal meghosszabbodott szünidőnek.
Csütörtökön a tornateremben szorongott az egész iskola. A ballagók végigjárták a termeket, a folyosót, énekelték a Gaudeamus igiturt, aztán beszuszakolódtak közénk és a pulpitus közé. Az ének ugyanaz volt, mint máskor, Weiser igazgató úr és Vajas Klári a hetedikesek szószólójaként ugyanolyan szépen elbúcsúztatta őket, mint a tavalyi nyolcadikosokat, mégis rendkívül furcsára vagy inkább semmilyenre sikeredett az egész ünnepség. Nem kísérhettük ki őket az iskolából, következésképp Mihály bácsi, a pedellus nem húzta a csengőt egészen addig, amíg az utolsó diák ki nem lép a kapun, ők pedig nem vonulhattak végig a korzón libasorban, szalamanderezve, nem kanyarodhattak be a testvériskolák, az Angolkisasszonyok és a Kálvineum udvarába, mint máskor, hagyomány szerint.
A tanévzárót és a ballagást a sárga csillag tette rendkívülivé, amit a zsidó diákoknak aznap kellett először viselniük. Az osztályunkból tizenháromnak. Kölcsönösen zavarban voltunk: mi nem akartunk odanézni, de harsogott az egyenruhájukon, és vonzotta a szemünket, ők úgy tettek, mintha rajtuk sem lenne, de ha összeakadt a pillantásunk, restelkedve néztek el mellettünk.
Habár a Geduly evangélikus leánygimnázium volt, reformátusok, görögök és izraeliták is jártak velünk. Soha senkinek nem tartottuk azonban számon a vallását, és azzal sem törődtünk, hogy ki van vagy nincs ott a vallástanórán, a bibliakörben, az istentiszteleten. Nekem Stern Médi vagy Grünwald Lili majdnem ugyanolyan jó barátnőm volt, mint Eszti, Goldberger Etáról nem beszélve, akivel egymás mellett nőttünk fel, és akivel egészen nyolcadikig nap mint nap együtt jártunk a vonattal a városba, ő a kereskedelmibe, én Esztivel a Gedulyba, és akire soha nem gondoltam úgy, mint zsidóra.
A zsidókérdés az én számomra gyakorlatilag nem létezett. Nekem teljesen természetes volt, hogy ők templom helyett zsinagógába mennek, és a szombat jelenti nekik a vasárnapot. A zsinagógához közel, egy utcával lejjebb laktunk, így ezerszer láttam a férfiakat előttünk vonulni – a nők ritkán, inkább csak nagy ünnepekkor mentek, mindig világos, fehér ruhában még az öregasszonyok is – és nyáron, amikor nyitva volt az ajtó, hallottam őket énekelni. Furcsa, különös ritmus, monoton beng-beng, dallam semmi, szépnek végképp nem lehetett nevezni az éneküket, valahogy mégis megfogott. Nemegyszer lementem a kert végébe, hogy jobban halljam.
Gyerekkoromtól fogva ismertem őket. A szecskavágó Dessert a Kisközön, a kanális partján lakott, és villanyos géppel aprította a takarmánynak való szalmát, szénát, zöldcsalamádét. Hozzá járt az egész falu, a szecskavágásért azonban nem kérhetett sokat, úgyhogy ő is ugyanolyan egyvégű parasztházban lakott, mint a többiek, annyi különbséggel, hogy a szecskavágó gép révén nála villany és nem petróleumlámpa világított.
Tojót valójában Weinrebnek hívták, a hivatalosságokon kívül azonban soha senki nem nevezte így. A csúfnevét olyan régen kapta, hogy ő maga sem tekintette már annak. Folyton úton volt, tojást vásárolt fel és tollat szedett a környékbeli falvakban, meg ki tudja, merrefelé még. Nyolc gyereket nevelt, a háza düledezett, azt hiszem, ő volt a zsidók között a legszegényebb. Két legnagyobb fiát ’44-ben elvitték munkaszolgálatra, ők ketten és a Goldbergerék Lipuja meg Jaszlija maradt meg az egész közösségből.
A vágó-metsző Vinkler vágta a marhát, a birkát, és csütörtökönként, péntekenként hozzá hordták az asszonyok a baromfit is, hogy kóser legyen. Rabbi legközelebb a városban volt, úgyhogy a vágó-metsző a tisztségéből adódóan a legnagyobb tekintélynek számított. Hórihorgas alakjával, szigorú, komor tekintetével, szakállával, fekete kaftánjában, prémes sapkájában egyébként éppen úgy nézett ki, mint egy igazi rabbi. Ritka kivételként, neki csak egy gyermeke volt, egy nagyon kicsi fiú, aki ’44-ben nem lehetett több ötévesnél.
Sáfránné ezerédest árult. A Cigánypiacon, a melltartójából. Az ezerédes a cukornak csak töredékébe került, de tiltott árunak számított az állami cukormonopólium miatt. Boltban egyáltalán nem lehetett kapni, csempészték valahonnan. Sáfránné a Cigánypiacra állt ki vele, és csak annak adott, akit ismert. A köténye zsebéből papírt vett elő, tölcsért csavart belőle, abba pergette a melltartójából a szemeket. A rizshez hasonlítottak, kettő fél liter vízben feloldva egy hétig elég volt a tejeskávé vagy bármi más édesítésére.
Utáltam az ezerédest, és utáltam a tejeskávét. Sáfránné mindig koszos volt, s nekem fixa ideám lett, hogy a melltartójával és a bőrével érintkezve az ezerédes átveszi az áporodott, savanyú testszagát, és attól lesz a tejeskávénak furcsa mellékíze.
Vogelné özvegyen, egyedül élt hibás, szerencsétlen fiával, Samuval. Nem tudom, már akkor sem tudtam, mi baja volt a fiúnak, de még egy gombot sem tudott kigombolni, ezért elöl-hátul nyitva volt a ruhája, hogy szabadon, magától végezhesse a dolgát. A nagy, melák gyerek folyton tátva felejtette a száját, gyakran csorgott a nyála, ha megszólalt, rikácsoló hangok törtek fel belőle, artikulálatlan beszédét legfeljebb ha az anyja értette. Aki nem ismerte, első látásra minden bizonnyal megijedt tőle, pedig a riasztó külső végtelenül jámbor, ártalmatlan lelket takart. Az anyja betegesen féltette, állandó felügyelet alatt tartotta, egyedül egy lépést sem tehetett.
’44-ben Samu olyan tizennégy éves lehetett, és annyira vágyta már a szabadságot, hogy húsvét utáni kedden, kihasználva az őrzésében támadt pillanatnyi rést, megszökött. Miután Vogelné kétségbeesve felverte az utcát, a férfiak a keresésére indultak. Bejárták az egész falut, majd a határt a Kiserdőtől a Szászkútig, hiába, Samu nem lett meg még másnap sem, be kellett jelenteni az eltűnését. Végül a csendőrök a Henzsel és Bartha tanya környéki nádasban találták meg, kihűlve. Az egész falu sajnálta a szerencsétlen, nyomorék gyermeket. Két nappal az összeszedésük előtt temették el, ő volt az utolsó, akinek a zsidótemetőben lett a nyughelye.
Icik bácsi feleségével, fogadott fiával, Ernővel és kilencven éves anyjával szintén a Cigánypiacnál lakott. Marcsa lovával minden reggel és este végigszekerezett a falun, bekopogott azokon az ablakokon vagy elnyújtott, kissé éneklő hangján bekiáltott azokra az udvarokra, ahonnan a kóser tejet szedte. A fejéshez ő adta a rocskát, a kannát, a tejből a tejházában kóser túrót, vajat készített. Ernő állandóan vele volt, ha megállt a szekér, azonnal ugrott, és hozta-vitte a nagy, tízliteres kannákat szótlanul.
A Cigánypiac környékét mi, gyerekek télen különösen szerettük, mert volt ott egy lejtős-partos szakasz, ahol nagyon jól lehetett sikárkózni. Nap mint nap arra jártunk iskolába, rövid idő alatt ki is fényesítettük úgy a jeget, hogy szó szerint tükör lett belőle. Messziről szaladtunk neki, a bakót – hogy egyensúlyozni tudjunk – magunk elé hajítottuk, és boldogan visítva siklottunk utána.
Laci öcsém Danival, a legjobb barátjával szinte össze volt nőve, együtt jártak iskolába, templomba és minden disznóságot együtt követtek el. Télen állandóan a Cigánypiacon portyáztak ők is. Fogalmam sincs, melyikük találta ki a mondókát, hogy „Icik, Icik, a zsidót meg viszik”, és hányszor kiabálták el, de egyik reggel Icik bácsi felesége feldúltan állított be hozzánk, és arra kérte anyánkat, hogy rendszabályozza meg a fiát. Anyánk haragja iskola utánig kitartott. Nyújtófával az ajtóban várta Lacit, aki a kerítést átugorva próbált elfutni előle, ugrás közben azonban olyan szerencsétlenül esett, hogy eltört a karja. Így menekült meg anyánk haragjától és a nyújtófától, a gyerekésszel kitalált, kegyetlen rímben villanó jövő azonban két hónap múltán beteljesedett.
A kertvégről szomszéd, boltos Godbergerékkel nagyon jóban voltunk. Rózsi néni rendszeresen hozzánk hordta a libahúst füstölni, szombatonként pedig az öcsém vagy én mentünk át meggyújtani nekik a tüzet.
A boltjuk a ház egyik helyiségét jelentette mindössze. Bejárata az utcáról nyílt, három lépcsőn kellett felmenni. Nagyon szerettem odajárni, és anyánk elég gyakran szalajtott sóért, kristálycukorért vagy éppen mosószappanért. Amikor beléptem, rögtön megcsapott az a különös, meghatározhatatlan szag, amit a fűszerek édes-csípős illata, a petróleum, a vikszelt padló áthatóan szúrós és nehéz, olajos szaga egymással keveredve alkotott.
A helyiséget hatalmas, L alakú pult osztotta ketté, a hosszabbik része mögött állt rendszerint a nagydarab, kövér Rózsi néni. A másik oldalra csak akkor ment át, ha gyertyát, szappant, petróleumot, kékkövet vagy mondjuk kocsikenőcsöt kért valaki.
A falon körbefutó, majdnem a plafonig érő szekrény zöldre volt mázolva, a polcok alatt kisebb-nagyobb fiókok sorjáztak, a legalsók már akkorák voltak, hogy akár ládák is lehettek volna. A liszt, a cukor, a rizs, a köles és a só egymás után következett, mindegyikben alagutat formáló bádogkanál. A lisztnek négy rekesze is volt, külön az egy-, két-, három- és négynullás számára, úgy, ahogy egymás után következtek.
A nagy pult bal oldalán mérleg állt, a jobbon kihajtott füzet, rajta plajbász a számoláshoz. Volt még egy másik füzete, vagyis inkább egy nagykönyve Rózsi néninek, nekünk meg egy kicsi. A vásárlásainkat mindkettőbe beírta, majd hónap végén elszámoltak anyánkkal.
A mérleg mellett volt a helye a tarka virágokkal, indákkal díszített nagy cukorkásdoboznak is, amit a vásárlás végén Rózsi néni legtöbbször maga elé húzott, felnyitotta, találomra kivett belőle egy-két szem sárga vagy piros színű holdvilág cukorkát, és a markomba nyomta.
Goldbergeréknél hat gyerek volt, négy fiú és két lány. A két legnagyobbat, Liput és Jaszlit az elsők között vitték el munkaszolgálatra, Ori meg Dávid még iskolába járt. A kisebbik lány túl kicsi volt hozzám, nem is emlékszem már rá, Etára viszont, akivel egyidősek voltunk, annál inkább.
Etának annyira törékeny alkata volt, hogy egyáltalán nem nézett ki tizennyolc éves nagylánynak. Hatalmas, barna szeme szinte világított sápadt, keskeny arcában, vékony cérnahangja pedig, mintha egy gyermeké lett volna. Tömérdek barna haját két ágba fonta, a copfja a derekát verdeste. Amikor futott, a két fonat önálló életre kelt, szabályos ütemben jobbra-balra csapódott, ha láttam, mindig rámjött a nevethetnék.
Etát, azt hiszem, mindenki szerette, és ő is mindenkit szeretett, talán még az imádságos, áruló, vén Katonánét is, aki folyton bepanaszolt bennünket, gyerekeket, és aki miatt annyiszor kikaptunk. Etát nem lehetett nem szeretni, de azért engem nemegyszer kihozott a sodromból határtalan félénkségével, és megmagyarázhatatlan ingerültséget váltott ki belőlem folytonos aggályoskodásával is. „Tisztára olyan vagy, mint egy sopánkodó, kezét tördelő vénasszony”, forrasztottam ezerszer torkára a szót, ha rákezdte.
A ballagás után is rákezdte. Sírós hangon, könnyes szemmel panaszolta, hogy az utcán a járókelők még azt sem várták meg, hogy túlhaladjon rajtuk, máris tették rá a megjegyzést: „nini, ez a kislány is zsidó”. A csillag rajta olyan, mint marhán a billog – mondta –, vagy még rosszabb, mert marha és marha között nem tesznek különbséget, rásütik mindegyikre, a csillagot azonban csak nekik, zsidóknak kell viselni. „Minek éled bele magad annyira abba a vacak textildarabba, ne figyelj oda, egy csillagba nem hal bele senki, te sem fogsz” – ráztam le a sirámait.
Többé nem hozta szóba sem ezt, sem mást. Habár alkalom se nagyon adódott, mert az iskola befejeződvén, nem mentünk többé együtt a vonathoz, és csak futólag találkoztunk. Amikor szombaton átmentem meggyújtani nekik a tüzet, váltottunk ugyan pár szót, de Rózsi néni szinte rögtön megjelent a konyhában, és se szó, se beszéd, a kezembe nyomott két gombolyag fonalat. Mindig dugott valamit a kötényem zsebébe, és én soha nem tiltakoztam, mert Rózsi néni nem tűrt ellentmondást senkitől. Eszembe se jutott akkor sem, hogy megmondjam neki, mennyire utálok kézimunkázni. Az volt az utolsó szombat, amikor meggyújtottam náluk a tüzet.
Két hét sem telt el a hirtelen jött ballagás után, amikor a húsvét utáni első vasárnapon elvitték őket. Reggel Icik bácsi Ernővel még összeszedte a tejet, mi pedig anyánkkal istentiszteletre mentünk, éppúgy, mint máskor.
A templom a főutca közepén, egy dombon áll, a fél falut be lehet látni onnan. Az istentiszteletről kijövet hihetetlen látvány tárult elénk: egymásba érő szekerek, kiabáló, szitkozódó, síró és jajgató emberek, visító gyerekek, idegen csendőrök, ismeretlen, karpaszományos civilek tolongtak mindenfelé.
A kilencvenéves, magatehetetlen Reichmann nénit dunnástul-párnástul négyen tették éppen felfelé az egyik szekérre, Rózsi néni a kezét összekulcsolva könyörgött, hadd vegyen ki egy kenyeret a kemencéből, az asszonyok összevissza szaladgáltak, neveket kiáltoztak, és folyton vissza akartak menni a házukba valami nélkülözhetetlen, bennfelejtett holmiért. Velük ellentétben az idősebb férfiak mintha legszívesebben indultak volna már, némán toporogtak a szekerek mellett.
A csendőrök üvöltöttek rájuk, lökdösték, taszigálták őket, sorokba próbálták rendezni azokat, akik nem fértek fel a szekerekre, minél jobban siettek azonban, annál rendezetlenebb lett a tömeg: nem és nem akart összeállni a menetoszlop. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott, már azt hittük, közéjük lőnek.
Álltunk lecövekelve, némán a templom előtt, és egész egyszerűen nem tudtuk, mit tegyünk. Hazaindulni nem mertünk, odamenni hozzájuk, esetleg kérdezni tőlük valamit, végképp nem, a csendőrök miatt. A tiszteletes is kint állt velünk, de ő sem szólt egy szót sem. Az istentiszteletnek legalább egy órája vége volt, de még mindig hajkurászták és rendezték őket, nekem pedig annyira, de annyira kellett pisilnem, hogy kínomban azt kívántam, bárcsak elindulnának már, és vége lenne az egésznek.
Vasárnap délutánonként rendszeresen kiült a nép – öreg és fiatal egyformán – a kapuk előtti lócákra bámészkodni, trécselni. Ez volt a szórakozása. Az éppen arra járók megálltak néhány szóra, a gyerekek pedig a felnőttek háta mögött hegyezték a fülüket.
Azon a vasárnapon nem vártunk délutánig, rögvest templom után kint gyülekeztünk, és csoportokba verődve taglaltuk az eseményeket. A zsidó házakat lepecsételték ugyan, a kemencéket, istállókat, ólakat azonban nem. „Bármi történt, a jószágnak enni kell – mondta valaki –, legalább a szomszédokét lássuk el!” „A kenyeret is csak ki kellene a Goldbergerék kemencéjéből szedni, és beadni nekik a közös iskolába!” – vitte tovább a szót valaki más. „Még bajunk származik belőle – aggályoskodott anyánk –, hisz az egyik rendőr az öreg Mari nénit, csak azért, mert siratni merte a menetet, azzal fenyegette, hogy közéjük hajítja őt is.”
Első gyűjtőhelyükhöz, a közös iskolához nagy kert tartozott, amely lenyúlt egészen az új országútig. „Mit tudják azt az idegen csendőrök meg rendőrök, hogy mi van hátul, a kerítésen túl, különben is, a kertek aljában, a csapásokon észrevétlenül oda lehet jutni” – cáfolták anyánkat. Amikor valaki azt találta mondani, hogy a fiatalok, vagy még inkább a gyerekek, mégsem annyira feltűnőek, mint a felnőttek, Laci öcsém és én egyszerre vágtuk rá, hogy szívesen megyünk. Anyánk szeme villámokat szórt, leinteni bennünket azonban nem érkezett, mert a többiek kapva kaptak az ajánlkozásunkon.
Két hatalmas, kerek veknivel indultunk neki az izgalmas kalandnak, mert az egész csupán annak tűnt a szemünkben. A felnőttek, mintha nyugtatni akarták volna magukat, amiért nem ők vállalták a feladatot, összevissza, egyszerre beszéltek, majd külön-külön többször is elmondták, hogy merre menjünk. Ritkán értettünk egyet Lacival, de amikor elszabadultunk végre tőlük, nagy egyetértésben füstölögtünk azon, mennyire bosszantóak, hiszen magunktól is van annyi eszünk, hogy a Rákóczi utca felől kerülve, az új országútra kanyarodjunk ki.
A kertek aljában, a derékig érő lícium- és bodzabokrokon keresztülgázolva, valóban észrevétlenül jutottunk el az iskola hátsó kerítéséig. A réseken átkukucskálva, először Icik bácsit és Ernőt, utána a két Goldberger fiút, Orit és Dávidot pillantottuk meg. Etát hiába kerestem, nem láttam a tömegben. Egyesek a földön, a csomagjaik mellett ültek, mások ácsorogtak, a gyerekek sivalkodtak vagy közönyösen, unatkozva gubbasztottak az anyjuk mellett. Batyu batyu hátán, kicsi, nagy és közepes mindenfelé. Fehérségük éles kontrasztként vált el a fekete ünneplőtől, mert kivétel nélkül mindenki ünneplőben volt. Április lévén, kicsiken, nagyokon egyaránt kabát, Löwingernén kettő, a nagy hosszún még egy rövid, pepita kiskabát is.
Lacival suttogtunk izgalmunkban, pedig a csendőrök, rendőrök biztos, hogy akkor sem hallottak volna meg bennünket, ha kiabálunk, mert az összezárt tömeg morajlása, zsongása elnyelte a hangokat. Először halkabban, majd egyre bátrabban és hangosabban szólongattuk Icik bácsit, aztán Orit meg Dávidot, mindhiába. Tanakodni kezdtünk, hogyan vetethetnénk észre magunkat a bentiekkel. Laci göröngyöket kezdett átdobálni a kerítésen, eredménytelenül, aztán talált valami kavicsfélét, amivel megcélozta a Goldberger fiúkat, így végre sikerült. Egy pillanatra hátrafordultak, és akkor már meg is hallottak bennünket. A kerítéshez jöttek, de hogy kerüljék a feltűnést, végig háttal álltak nekünk. Szinte semmit nem tudtunk, mertünk beszélni velük, épphogy csak elmondtuk, mit hoztunk, átdobtuk a két veknit a kerítésen, aztán félig meggörnyedve, a barázdák közt bukdácsolva, futásnak eredtünk. Amikor kiértünk az országútra, megkönnyebbültünk, és hősnek éreztük magunkat. A jó érzés azonban csak hazáig tartott, amikor ugyanis a felnőttek elkezdték kérdezgetni, mit mondtak, tudják-e, hová viszik őket, mi lesz velük, akkor döbbentünk rá, hogy nagy izgalmunkban az égvilágon semmit nem kérdeztünk tőlük.
A sok jószágot, ami utánuk maradt, csak néhány napig kellett etetni, mert egyik estére üresek lettek az istállók. Azt beszélték, az elöljáróság foglalta le a költségek fejében mindet, az összes holmijukkal egyetemben. Azt, hogy végül kihez került egy borjú, egy tehén vagy éppen Icik bácsi Marcsa lova, szerintem mindenki tudta, de azt, hogy az illető mennyit fizetett vagy fizetett-e egyáltalán érte, senki nem firtatta. Az aprójószágot vitte, aki nem szégyellte.
A rengeteg gazdátlan kutya, macska egyáltalán nem volt annyira kapós. Ha némelyiket meg is szánta valaki, mindet befogadni és etetni a legjobb szándék mellett is képtelenség lett volna, hiszen kutyája, macskája mindenkinek volt, sok helyen több is.
Az ingóságokat – ruhaféléket, konyhai eszközöket, ház körüli holmikat – a népházban gyűjtötték össze. A mi zsidóink ugyanolyan szegények voltak, mint jómagunk, ami utánuk maradt, az sem volt különb vagy jobb a miénknél. Ha valami értékük – készpénz, ékszer – mégis akadt, azt a készülésre kiszabott tizenöt percben elrejtették vagy magukkal vitték, esetleg rátették a kezüket azok, akik először jártak a házukban.
Ha szegénységben éltünk is, azért annyi, amennyi a hétköznapi élethez kellett, kikerült mindenkinek, mégis lázba jött a nép, amikor elterjedt a hír, hogy a népházban zsidó holmit osztanak, lehet menni, igényelni.
Anyánk, mint legnagyobbat, engem küldött. Nagyon nem akarózott mennem, sosem volt ajánlatos azonban nemet mondani neki – ha feladatot adott, akkor pláne nem –, mert gyakran eljárt a keze, és még nagylánykoromban is képes volt felpofozni.
A népháznál valóságos zsibvásár fogadott. Bejutni nem lehetett, az ajtó előtt egymás nyakában, fürtökben lógott a nép. Leginkább asszonyok, akik szünet nélkül zsörtölődtek, veszekedtek. Ha kifelé jött valaki a szerzeményével, mihelyst túlment rajtuk rákezdték, hogy „meg sem illeti, miért épp neki adták”, majd még nagyobb hangon, egymást túllicitálva követelőztek. Tizenkilenc éves nagylány létemre, mint apró gyereket löktek félre, nem tudom, hányszor, én azonban csak álltam közöttük szó nélkül, és vártam a soromra. Amikor órák múltán, magam sem tudom, hogyan, előrekeveredtem, annyit bírtam kinyögni, hogy anyám küldött. Tizenkét kispárnahuzatot nyomott valaki a kezembe.
Otthon anyánk tajtékzott: „micsoda pocsék népség, kiszúrják az ember szemét ennyivel, közben maguknak vagyont harácsolnak össze”. Csendben örültem, hogy nem engem hibáztat. Vette a kendőjét, és elindult. Nagyon hamar visszajött egy rend férfiruhával, hozta boldogan a kabátot, nadrágot, a zakót és az inget. Apánknak mindene megvolt – ünneplője, hétköznapi ruhája, csizmája –, de ha rongyokban járt volna, sem teszi ki magát annak a szégyennek, hogy valaki felismeri rajta a zsidó holmit. Anyánk azonban mit sem törődött ezzel, csak mutogatta egyik darabot a másik után, hogy „milyen jó állapotban van, tiszta új, éppen apádra szabták”, én pedig, hogy ne rontsam az örömét, vagy inkább, hogy ne haragítsam magamra, semmitmondóan hümmögtem.
A népházban csupa hétköznapi holmi gyűlt össze. A gazdag zsidóktól, a Burgert testvérektől, Erdőhegyitől, Kőrösitől vagy Harsánytól származó, értékes dolgokat – drága, finom ruhákat, bundákat, ágyneműt, porcelánt, gramofont, varrógépet, bútorokat, szőnyegeket – egyenesen a magtárba vitték, azokat mi nem is láttuk. Pedig azok jelentették a valódi értéket, mert szőnyeg például egy átlagos falusi házban – legyen az zsidóé vagy keresztényé – nemigen fordult elő, a padló is luxusnak számított abban az időben. A tisztaszoba döngölt földjét, aki adott valamit a csínra, szőnyeg helyett legfeljebb festett szurkospapírral borította.
Bármi történt a népházban vagy később a magtárban, végül is a zsidó vagyonok javára – az értékesebb ingóságokra és az ingatlanokra – azok tették rá a kezüket, akik közel voltak a tűzhöz: a hatalmasok, a karszalagosok, az elöljárók és azok pereputtya. A házakat az elöljáróság pecsételte le, előtte leltárt készített az ingóságokról. Nyilvánvaló azonban, hogy akik a leltározást végezték, hivatalos személyként is szétnéztek abban a házban, ahol jártak. Ha pedig szétnéztek, találtak maguknak valamit, a leltárba pedig csak az került be, ami nekik nem kellett.
A mi főbírónk hosszú ideje állt a falu élén, és legalább annyian tisztelték, ahányan félték. Nagy tekintélyéhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy szerteágazó famíliája révén legalább a falu fele rokonságban tudhatta magát vele, vagy ő velük – a nézőpontot a pillanatnyi helyzet határozta meg – és az is, hogy a testvére csendőr volt. Mindenki tudott a szerzeményeiről, de apróságokkal ő egyáltalán nem foglalkozott. Még ki sem hűlt a zsidók helye, három fiát rögvest beültette háromnak a házába: Pistát a Goldbergerékébe, Sanyit a Vogelékébe, Lajit a vágó-metszőébe.
Aztán ott volt a másik bíró is, akiből nem tudom, hogyan lett bíró, mert sem róla, sem a famíliájáról nem volt valami nagy véleménnyel a falu. Három lánya, Joli, Ica, Gizi – egyik kényesebb a másiknál – a zsidók elvitele után finomabbnál finomabb ruhákban kezdett járni. Magukra aggatták azok a Löwinger Sára csecsebecséit is, úgy páváskodtak a templomban, és mindháromnak a stafírungja is a zsidók holmijából telt ki. Nemhogy szégyellték volna azonban magukat, még fennebb hordták az orrukat, és észre sem vették, hogy néhány színes rongy miatt közszájon forog a nevük. Nem tudom meddig, de még jóval a háború után is mondogatták róluk azt a csasztuskát, hogy „ha a zsidók visszajönnek, a Soós lányok levetkeznek”.
Sok mindent suttogtak akkoriban a két bíróról, és ez a sok minden egyáltalán nem légből kapott rágalom volt, hiszen amit láttunk, az önmagáért beszélt. Vitathatatlan, hogy ők ketten akkor szedték meg magukat. Az elöljáróság azonban nemcsak kettőjükből állt, ott tolongtak körülöttük még nem tudom, hányan, akiknek egytől egyig közös volt az érdekük.
Ha úgy veszem, a népházbeli osztogatással, még ha csak egy rend férfiruhát, tizenkét kispárnahuzatot vagy egy mákdarálót kaptunk is, de e nagy, közös érdekszövetség részesei lettünk mi is, és éppen ezért, bármennyire szúrta a szemünket a két bíró és mások gyarapodása, eszünkbe sem jutott felemelni a szavunkat ellene. Tulajdonképpen még hibáztatni sem hibáztattuk őket, azt gondoltuk, más is kihasználná az alkalmat a helyükben. Különben is, törvény szerint jártak el, az állam akaratát hajtották végre, hiszen az állam döntött úgy, hogy megszabadul az összes zsidótól.
A közös iskolából először a Kismező tanyára vitték, és néhány napig az uradalom hatalmas pajtájában őrizték őket. Kismező tanya zsidó birtok volt, a kereszttől balra, a vasút mentében húzódott, nagyon közel esett a városhoz. Sok falubeli járt oda napszámba, mert Erdőhegyi, akit mindenki tekintetes úrnak szólított, jól fizetett. Amikor a többi gazdag zsidó, Kőrösi, Harsány és a Burgert testvérek menekültek, állítólag neki is üzentek, ő azonban maradt. Lehet, az üzenet érkezett túl későn, de az is lehet, hogy nem akart elmenni. Így adódott, hogy mielőtt gettóba zárták, a saját pajtájában őrizték a többiekkel együtt őt is.
A csendőrök, rendőrök és karszalagosok között akadt ilyen is, olyan is. Egyikükkel Goldbergerék megüzenték anyánknak, hol vannak, és arra kérték, ha Istent ismer, vigyen nekik valami ennivalót. Azt is üzenték, ha elmegy, elárulják, hová rejtették a pénzüket meg az aranyukat, vigye el nekik, mentse meg rajta őket. Az őr kiokosította anyánkat, merre menjen: a sínek mentén, hátulról kerüljön, a töltés aljában talál egy olyan szakaszt, ahol a szúróka meg a líciumbozót szinte összeér a pajta hátsó oldalával, ott biztosan nem fogják észrevenni, a deszkák résein keresztül pedig beszélhet velük.
Anyánk félt, szerette Goldbergeréket, és vonzotta az arany. Apánkkal sokáig hányták-vetették a dolgot, bevonták nagymamát és a bácsikámat is, végül arra lyukadtak ki, hogy meg kell próbálni. Az üzenet utáni második napon, estefelé anyánk elindult. Kendőbe kötve vitte az ennivalót, átgázolt a szúrókán és a líciumon, egyedül. Nem engedte, hogy apánk vele menjen, de elhajtotta Lacit, a húgomat és engem is.
Szorongva vártuk vissza, de órák teltek el, és teljesen besötétedett, mire megjött végre. Feldúltan, könnyes szemmel sorolta, mit látott. Hihetetlen, nem létezik – gondoltam magamban –, mesemondó hajlamával megtoldotta a valóságot, de az is lehet, hogy kitalálta az egészet.
Belátott a pajtába. Az őrök elöl, nagy karéjban tolongtak, kurjongattak, kiabáltak, előttük egy csomó rettegő, pucér nő próbált egymás takarásába bújni. Táncot parancsoltak nekik, ők azonban – hogy minél kevesebb látsszék a meztelenségükből – leszegett fejjel, meggörnyedve csak takargatták magukat a kezükkel. Hogy táncoljanak végre, lökdösni kezdték az elöl állókat, ütötték, csapkodták, akit értek, közben gúnyolták, kacagták őket, mert a tánc apró, tétova mozdulatokba, szánalmas, alig látható vonaglásba torkollott. „Állatok voltak, ember ilyet nem cselekszik. Azt hittem, meghasad a szívem a szörnyűségtől, nem megyek oda többet” – mondta.
Miután valaki szólt Goldbergeréknek, hogy itt van Janka, anyánk az egyik deszkát meglazítva, valahogy beszuszakolta a résen át az ennivalót. Rózsi néni közben elsuttogta, hogy a padlós szobában melyik két padlólap nincs leragasztva, az alatt, egy vaskazettában találja a pénzt meg az aranyat, vegye magához, hozza el, kap belőle ő is.
Anyánk még apánkkal együtt sem mert átmenni Goldbergerékhez, és nemcsak azért, mert pecsét volt a házon. Valamiféle rossz előérzet motoszkált benne, úgyhogy szólt Joli néninek, a közvetlen szomszédnak, menjen velük, legyen tanú. Jól tette, hogy hallgatott a megérzésére, mert alighogy beléptek, Joli néni máris kijelentette, hogy „nincs itt semmi”. A két deszka félrelökve, a vaskazettának hűlt helye, valaki megelőzte őket. Lehetett szomszéd vagy ismerős, olyan, aki mégiscsak tudott a rejtekhelyről, de lehetett akár ismeretlen fosztogató is, hiszen padló alá rejteni valamit, elég kézenfekvő dolog, ha úgy veszem. „Lehet, hogy épp Jolánék vitték el a kazettát – gyanakodott később anyánk –, jól ismerték a házat, és olyan furcsa volt, hogy abban a félhomályban mi még körbenézni sem érkeztünk, ő meg rögvest megszólalt.”
Nagyon nem akart, de még egyszer nekiindult a Kismező tanyának, üres kézzel. Meg kellett mondania Goldbergeréknek, hogy ne reménykedjenek, nem talált semmit, a két padlólap félre volt lökve. Hívta Joli nénit, kísérje el, ő azonban nem ment vele. Nem tudom, apánknak beszélt-e erről az útjáról, de nekünk egy árva szót sem szólt, hiába faggattuk.
A Kismező tanyáról hamarosan a városba, a gettóba hajtották őket. A gettót a Kis és a Bessenyei tér közötti részen és még néhány utcában alakították ki. Úgy tizenötezer városi és környékbeli zsidót zsúfoltak össze ezen a szűk területen. A Vay Ádám út, a Kis tér és a Kossuth utca találkozásánál egy deszkából ácsolt főkapu jelezte a tiltott zóna kezdetét.
Valójában maga a Kossuth utca is a gettó része volt, mivel azonban a villamost és a kisvonatot nem lehetett elterelni, az utcára néző ablakokat deszkázták és meszelték be. A házak a villamosból nézve kísértetházaknak tűntek, az ablaküvegek helyén világító, frissen meszelt foltok pedig mintha valamiféle pusztító járvány nagy, fehér stigmái lettek volna.
A gettót deszkapalánk és szögesdrótkerítés vette körül, a határt jelentő utcák elejét és végét kapuk zárták le. Karszalagos rendőrfélék őrizték, volt köztük egy tőlünk is, Kiss Béla.
Amikor híre jött, hogy élelmet lehet beadni az ismerősöknek, anyánk elé álltam azzal, hogy készítsünk csomagot Etáéknak, én majd beviszem nekik. „A gettó nem az iskola vagy a pajta, oda se fogod tudni adni!” – intett le először, de addig-addig győzködtem, hogy éppen ezért egyáltalán nem veszélyes, ha tudom, odaadom, ha nem, visszahozom, amíg ráállt. Olyannyira, hogy a kenyéren és vajon kívül nekiállt kalácsot is sütni.
Ugyanazokon az utcákon mentem végig, mint amelyeken iskolába jártam, éppen csak nem a táskámat, hanem a csomagot vittem lelkesen. A Kis téren keresztülvágva azonban, az embermagasságú, nagy deszkakapu előtt megtorpantam. Tanácstalanul jobbra-balra pillantgattam, aztán befordultam a Kossuth utcába. A sírköves után a deszkakerítést szögesdrót váltotta fel, a házak is alacsonyabbak lettek, beláttam az udvarukra, de teljesen kihalt volt minden. Elmentem egészen a Dohány utcáig, aztán visszafordultam, és még jó ideig járkáltam le-fel, mire megláttam végre egy öreg zsidót. Megkérdeztem, ismeri-e a Goldberger családot. „Vagyunk itt jó sokan, de megkérdezem, kik azok” – felelte. Éppen ekkor azonban megjelent Kiss Béla karszalagosan, fegyveresen.
Ez a Kiss Béla köztudottan a legnagyobb nyilasok közé tartozott nálunk. Külsőre semmilyen ember volt; alacsony termete, vaskos, tömpe orra, két apró, disznószeme jelentéktelenné tette. A tekintete azonban szúrt és vizslatott, és miután nyilas lett belőle, a hangja is rettenetesen megnőtt.
„Te mit keresel itt?” – förmedt rám. Ijedtség nélkül válaszoltam, hogy Goldberger Etának hoztam egy kis csomagot. „Na, csak próbáld meg odaadni, rögtön agyonlőlek!” – mordult ugyanolyan durván, és a jobb kezével a pisztolyára csapott. Meg sem fordult a fejemben, hogy komoly lenne a fenyegetőzése, hiszen gyerekkorom óta ismertem, és azt is tudtam, hogy nem sokba nézik az emberek, ennek ellenére jobbnak láttam, ha megfordulok, és elindulok visszafelé. Erre ő is továbbment. Pár méter után azonban, amikor eltűnt a kanyarban, mégiscsak visszasomfordáltam, és odaadtam az öreg zsidónak a csomagot azzal, hogy feltétlenül keresse meg Goldbergeréket. Válaszra sem várva sarkon fordultam, s bár addig nem féltem, elkezdtem szaporázni a lépteimet, amikor pedig elértem a Kis teret, rohantam végig a Bocskai utcán egészen a vámházig, ahol kifulladva, zihálva végre meg mertem állni. A csomag, biztos voltam benne, hogy nem jutott el Goldbergerékhez.
Gettóbeli látogatásom után folyton Eta járt az eszemben, nagyon szerettem volna találkozni vele. Egyszer láttam még, a bevagonírozás előtt. Miután a gettót kiürítették, gyalogmenetben hajtották őket a harangodi gyűjtőtáborba, ahová éppen előttünk vezetett az út. Gyerekek, felnőttek, öregek, fiatalok gyalogoltak a menetben, voltak vagy két-háromszázan, kezükben, hátukon batyu. Csendőrök kísérték őket. Szinte nyári meleg volt, és mire elibénk értek, megtettek már vagy hat kilométert, úgyhogy csak vánszorogtak. Hosszan elnyúlt a menetoszlop, nem lehetett látni a végét, az emberek azonban némák voltak, jószerével csak a lábak csoszogása hallatszott. Sem a menetből, sem a kint állók közül nem szólt, nem intett senki senkinek, valami megakadályozta a mozdulatot, elfojtotta a hangot. Az iskolából, az osztályból több ismerőst is láttam, de én sem emeltem fel a kezemet.
Etát már messziről észrevettem. Rózsi néni és a testvérei mögött jött, egyedül. Nem nézett semerre, szemét a földre szegezte, a háta meggörbült. Fején a kendő, mint az öregasszonyoknak, elöl csúcsosra hagyva, takarta az arcát. Május volt, már érett a ropogós cseresznye, azt ettem éppen. A kút mellett állt egy nagy kosár teleszedve, és én nagyon akartam egy marékkal adni belőle neki, de hiába volt messze a csendőr, nem mertem közelebb lépni, és ha restelltem is magam érte, örültem, hogy nem néz fel.
___________________
A fejezet megjelent a Holmi 2010. novemberi számában
A mű, a Magvető Kiadó gondozásában szeptemberben jelenik meg!
